S ott látszik, nem túl távolra, a messze-kiterjedt
„Könnyek Rétje” is; így hívják, széltében, e tájat.
Mirtuszok árnyában, titkos kis utak sürüjében
Erre a sorvasztó szerelem nyomorultjai laknak,
Itt bújnak meg: azonban a szív átfáj a halálon. [...]
Ott bolygott Dídó is, a pun. Hogy a trójai bajnok
Elmegy mellette s ráismer a szürke homályban,
Mintha a holdat látná, vagy vélné, hogy a ködben
Hold az, amit lát hó elején felnézve az égre,
Sírva fakadt s így szólt hozzá édes szerelemmel:
„Jaj, te szegény Dídó, hát mégis igaz, hogy a tőrrel
Megcselekedted a legvégsőt s a halálba zuhantál?
Rajtam szárad-e veszted, mondd? Mert esküszöm égre
S égilakókra, ha itt tehető ugyan eskü ezekre:
Partjaid otthagynom nem volt kedvemre, királynő. [...]
Tőlem futsz? Hisz a sors szólnunk most enged utolszor!”
Így szelidítgeti Aeneás a szavára felizzó,
Villámló szemű árnyékot, míg könnye kibuggyan.
Ám elfordul az árny s a szemét lesüti, s merev arca
Éppúgy nem rezdül meg semmi beszédre ezentúl,
Mint nem mozdul a kő s a kemény marpessusi márvány. [...]
Aeneás szive is belefájdul e bús eseménybe,
S hulló könnyein át még hosszan bámul utána.
Vergilius
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése