Málna (vagy eper, nem emlékszem már)

        Óvodás voltam, körülbelül 4-5 éves. Nem sok emlékem van már abból az időből, így 15 év elteltével. De az egyik emlékem biztosan nem fog elkopni… talán sohasem!? Nem, nem ért ekkor semmiféle trauma, sőt még az életem sem változott meg ettől a naptól, de valahogy mégis-mégis belém vésődött. Ráébredtem aznap valamire. 

        Egy nap Dávid (talán így hívták) megérkezett az oviba egy nagyon nagy zacskóval, ami telis-tele volt málnával (vagy eperrel, nem emlékszem már). Büszke is volt rá, mutogatta mindenkinek. Mi meg csillogó szemekkel pillantottunk a nagy kupac gyümölcsre, úgy sóvárogtunk egy-egy szem után. Szinte az összes gyerek megpróbált kérni belőle, édesen, egyenesen, vagy éppen erőszakosan. De nem, ő nem kegyelmezett még a legjobb barátainak sem.  (Én ugyan nem tartoztam a legjobb pajtásai közé, de egy próbát nekem is megért.) Kedvszegetten hagytuk őt magára a temérdek gyümölcsével. Hamarosan egyedül maradt a teremben, míg a többi gyerek kint játszott az udvaron a derűs időben. Dávid története viszont innentől nem mondható épp derűsnek. Ugyanis azzal a tervvel maradt bent a szobában, hogy márpedig ő megeszi az összes málnát (vagy ep… na jó, úgyis tudjátok) együltében. Kicsit később, egyszercsak az egyik lányka, aki beszaladt valamiért a terembe, sikítozva jött ki szólni nekünk az udvarra, hogy menjünk be gyorsan. „Na, valami izgalmas dolog történhetett” – gondoltuk, és rohantunk be, mint akik megtébolyodtak. Ajaj, Dávid milyen szomorú arccal ült bent a teremben, előtte pedig egy asztal állt… Ahonnan pirosan és gúnyosan nézett vissza rá mindaz, ami épp belőle jött ki az imént. Megijedtünk kicsit a látványtól, de mihelyst megértettük, hogy az egész csupán az irigysége miatt történt vele…  Nos, nem sok részvét maradt ott bennünk, az ajtóban tolongó, kíváncsiskodó gyerekekben. Az óvónénik pedig takarítókat keresve szaladtak a portára. 

        Ez a szomorú sors jutott azoknak a szép, nagy, piros gyümölcsszemeknek. 

Egyébként ennél jobb példával aligha szolgálhatott volna nekünk az Élet ott, az óvodában. „Csúnya dolog az irigység, gyerekek!” – mondta nekünk fejcsóválva. Valaki figyelt rá, valaki nem. 

(Én pedig hálás köszönettel tartozom az én szorgalmas, kis halántéklebenyemnek, amiért ilyen részletekbe menően és hűen eltárolta nekem ezt a különös emléket.)